5.rész Barát vagy ellenség

A sebzett szív dala

5.rész Barát vagy ellenség

Sakura:

Pontosan 1 hét telt el amióta Kairi kezébe adtam magam, az életem. Ahhoz képest, hogy mi volt az első véleményem róla be kell valljam, hogy tévedtem. Van egy modora, de ahhoz képest kedvest és figyelmes. Oda teszi magát a munkájában annyira, hogy már én is elhiszem néha, hogy van egy megoldás erre az egészre. Legalábbis ezt vettem észre. Koichi elráult, hogy a napokba sokat kutatott a tüneteim után és ez jól esett. Nem mintha más orvosok nem vizsgáltak volna, de hogy ennyit olvassanak utána és kutassanak. Nem volt még! Valóban egy különleges orvos meg kell mondjam. 

Ez idő alatt én sem tétlenkedtem, dalokat irtam. Amint visszakerülök, sok mindent kell behozzak. Az ügynökség igyekezett el simitani a távol létem okát. Azt adták ki, hogy ihletet merítek a legújabb kislemezemhez, így kicsit elhuzodtam egy magam. Szóval erre is jött a dal írás. 

A kórház igyekezett bizalmasan érinteni, hogy itt vagyok és figyelmesek voltak arra, hogy ne derüljön ki semmi kellemetlen karrieremre. Amennyire lehetett kerültem az embereket, vagy ha mégis akkor álcáztam magam. Aki ismert, az a pár ember nem árult el senkinek semmit. Biztam bennük. 

Az 1 hetem alatt sikerült megismernem a nővéreket, mint Yuika Sakai, aki most kezdte ápolló női pályafutásást, de nagyon ügyes volt. Yukito Numazu, aki egy igen vicces és rendes ember, sokszor megnevetett. Ryusei Nishi, aki szintén most kezdte a pályafutsását, bár ő a gyerek részlegen van, ott ismertem meg amikor Aniri-chant látogattam meg. Kedves fiú. Misa Kanno-t, aki eléggé visszahuzodó lány, viszont hozott nekem ovlansi valót a könyvtárból és elég jó ajánlásai vannak. Valamint Mariko Negeshit, ő rangidős. Egy kedves, gondoskodó szeméyliségű nő, aki körbe vezetett a kórházba és kivitt az udvarra is. Mind nagyon kedvesek voltak velem. Hogy őszinte legyek, talán ez az egyik legkedvesebb hely ahol voltam. Talán nem fogom annyira bánni, hogy itt kell töltsek x időt. Mint mondtam Anri-channal is jobban megismerkedtem. Meglátogattam, énekeltünk együtt és a barátaival is. A szüleim kerestek, de nem személyesen. Először csak Daichival küldtek valami gyümölcs kosarat és kis levelet, hogy velem vannak és  minden rendben lesz. Majd telefonon hívtak fel, hogy hallják néhány percig a hangom. De alig volt vagy 5 perc, mert menniük kellett. Volt olyan amikor felmentem a tetőre és ott gitároztam és énekeltem, amikor kicsit egyedül akartam lenni. Jól esett! Daichi velem volt. Mindennap bejött és társaságot tartot nekem. Kérésemre tájékoztatott, hogy mi van a sztár világban. Bár fogandi mernék, hogy a kemény kritikákat amik ólam szólnak nem olvasta el. De nem kellett. Magam is megkaptam őket. Nem érdekel! Mert ennek ellenében volt más aki mellettem volt, sok rajongó akik támogattak és alig várták, hogy hallják az új kislmezem. Szóval ezért is küzdöttem keményen. Küzdök! jobban mondva. Nem adom fel, ahogy eddig sem most sem. Amíg tudok éneklek és elérem, hogy hallják a hangom. 

    - Sakura! - robbant be az ajtó és hamarosan megpillantottam Kamijo . - Sakura! -oda szaladt hozzám és átölelt. -  Miért nem mondtad el, hogy korházba kerültél! Tudod mennyire aggódtam, hogy nem hallok felőled semmit? Daichi sem akart először semmit sem mondani. Gonosz volt! 

   -    Kamijo?! Te meg mit keresel itt?

   - Mi az, hogy mit keresek itt? Természetesen hozzád jöttem, hogy ápoljalak és átsegítselek ezen. 

   - Kösz...

    - Elnézést kérek, de éppen vizsgálatra vittüka  beteget! - lépett közelebb Dr. Tenod. - Majd utána beszélhetnek! -ezzel átkarolt, hogy áttegyen a karos székben.

     - Ez biztos muszáj? - ültem le. Nem szerettem, hogy ezzel kell közlekedjek.- Tudok menni!

    - Nanase-chan ezt már sokszor megbeszéltük. Csak a vizsgálat erejéig! - tette biztaólag vállamra kezét Yuika.

    - Nem mehetek vele?

    - Nem, Kamijo, maradj itt! Nem tart sokáig! - láttam, hogy bánatos, felé küldtem egy halvonáy mosolyt. Később azért megölöm Daichit, hogy lebuktatott. Megígérte, hogy nem mondja el.

    -  Azért megkérném, hogy viselkedjen ön és a barátja! Mégis egy kórházba tartozkodnak!

    - Tessék?! - ért el a tudatomig, hogy ez a kérés nekem szól. Dr. Tendora tekintettem, ő csak az utat nézte amerre tartottunk.

    - Egy kicsit túl személyes viselkedést mutattak az előbb. Egy korteremben voltak mégis.

    - Túl személyes viselkedést?! - éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa. - Mégis miről beszél? Arról, hogy megölelt?!

    - Letepert!

    - Letepert?! Ugyan, kérem maga éppenséggel, hol volt az elmúlt 10 percben? Mit nézett? Egyáltalán nem tepert le! Jó rendben, bevallom Kamijo természete kicsit heves, de nem csináltunk semmi rosszat. Amugy meg, nem a barátom! Kérem ne terjesszen hülyeséget.

     - Hát pedig nagyon úgy tűnt, hogy közel állnak egymáshoz.

    - Barátok bagyunk! - szólaltam fel kicsit talán a kelleténél erősebben. - Nem mintha bármi köze is lenne magához.

    - Elnézést kérek, hogy félreértettem! Yuika vidd be és végezd el a vér vizsgálatot. Aztán át visszük CT-re.

    - Igen doktoúr! - vette át a papirokat Yuika. Dr. Tendo meg már fordult is el. - Haha!

   - Mégis mi olyan vicces?

     - Olyanok vagytok, mint egy házaspár. Folyton civakodtok!

    - Micsoda?! - éreztem ahogy elvörösödöm. - Yuika! miről beszélsz?! Alig egy hete ismerjük egymást!

    - Jól van na, jól van. Én csak arra akarok kitérni, hogy egész jól kijöttök.

Hát... na tény és való, hogy azért tényleg olyan rosszban nem vagyunk, annak ellenére, hogy néha egymás agyára megyünk. Egész jól kijövünk. És jókat is szoktunk beszélgetni. Ha őszinte akarok lenni, még azt is elmondhatom, hogy kicsit megismertem. Például függetlenül attól, hogy nappali vagy éjszakai műszakban van, az első és utolsó dolga mindig az, hogy végig megy a kortermeken és ellenőrzi a betegeket. Vagy például reggel megiszik egy kávét a közeli automatából. Ezt csak azért tudom, mert vagy 3 nap elkaptam, amikor épp tértem vissza a mosdóból. Komolyan végzi munkáját és odateszi magát. Na jó ezek nem pont olyan megismerések.... beszélgettünk de nagyon a magánéletéről nem mondott semmit, nem mintha émn faggattam volna. Bár mondt ais, hogy nem keveri a kettőt. Persze nem mintha én meséltem volna a magánéletemről. Mondjuk talán nem is kell, hiszen a neten olvashatott rólam. Na de közelebb érzem magam, hozzá határozottan.

Kairi:

    - Rokuro le mész a laborban?

    - Igen szükséged lenne valamire? 

    - Feltudnád hozni ennek a betegnek az adatait? - adtam át egy korlapot.

   - Persze! - vette át. - Megyek is! Oh, elnézést segítehtek valamiben?

   - Dr. Tendo itt van?

    - Igen! Kairi! Keresnek!

Mégis, ki keres engem ilyenkor? Felsóhajtottam és felálltam a helyemről, hogy megnézzem ki keres. Amikor kiléptem az irodából, megpillantottam Nanase barátját, hogy is hívták? Kamijo!

    - Mit szeretne?

    - Sakura... Sakura, hogy van? - harapott az ajakiba.

    - Egész jól. Az útobbi egy hétbe semmi féle tünete nem volt.

    - És az eredmények?

    - Nem tudom, mennyit oszthatnék meg önnel. Ön nem a család tagja.

    - Na ide figyeljen, én Sakuranak a családja vagyok. Sőt sokkal közelebb állok, mint bárki más hozzá. Szóval mondja el. 

    - Ez nem így megy! Inkább csak kérdezz meg őt.

    - Szerinte nem próbáltam?! De nem fogja nekem elmondani! 

    - Hát, akkor várjon! - megfordultam, hogy ott hagyjam.

     - Maga biztos, hogy tudja a munkáját?!

    - Most éppen megkérdőjelezed a tapsztalatomat? 

    - Sakurának már sok csalodást meg kellett élnie. Ne okozzon neki egy újabbat! - állt velem szemben farkas szemet nézve.

   - Ez egy kórház! Kérem viselkedjen! - álltam a tekintetét.

    - Ha úgy érzi nincs eredmény akkor ne hitegesse tovább. Engedje el! Küldje máshová!

    - Mindent megfogok tenni, hogy kiderüljön a rosszul létei oka.

    - A minden nem elég! Meg is kell tudnia!

    - Ha nincs megelégedve, miért nem beszél vele? Lehet magára hallgatna. Nem jó barátok?

    - Szerinte nem próbáltam már? Korábban is mondtam neki és most is, hogy menjünk el külföldre. Hogy felekeresem neki a legjobb orvosokat. De nem akart hallgatni rám. Makacs nő! Most elszánta magát, hogy bizik önben. - ez miért esik ennyire jól? - Ne okozzon neki csalodást, mert akkor esküszöm mindent megfogok tenni, hogy megbánja orvos lett! - ezzel sarkon fordult és magamra hagyott. 

Milyen temperametuma van ennek a fiúnak. Huh!

   - Na, mi van szerelmi háromszög?

    - Te meg mi a fenéről beszélsz? - pillantottam meg Koichi-t jobb oldalamon.

    - Tudod az a tipikus románc a regényekből. Az orvos beleszeret a pácienségben és oda vissza, közben feltűnik egy magányos férfi, aki a főhősnőért van oda. És kit fog választani? Kit fog választani Nanase-chan?

    - Oh, hallgas már! - löktem el magamtól és visszamentem az irodában.

   - Megint későig fogod nyomni a géped? Nem fáj már a szemed?

    - Kutatok!

    - Nanase-chan tényleg szerencsés veled! De pihenj te is! Ne fáraszd ki magad! - veregette meg a vállamat.

   - Rendben!

Az útobbi napokban nagyon rá álltam Nanase tüneteire. Könyveket olvastam és cikkeket az intenetről, hogy valamivel előbbre jussak vele kapcsolatban. Szokásos betegségeket felhoztak, de még egyikre sem tudok rá mutatni. Valami kell legyen. Valami biztos, hogy kell legyen amit eddig nem vettünk észre.

Vagy 2 óra telhetett le amikor úgy döntöttem, hogy teszek egy kört a betegek között. Egész nyugodt napunk van ma. Nem volt semmi sürgös. Bár ne beszéljek túl hamar. Ám vannak ilyen napok is, nyugodtabbak és zűrzavarosabbak. Annakellenére, hogy meg volt a szokásos utvonalom, most még sem arra mentem, hanem Sakura szobája felé vettem az irányt. Vajon még a barátja itt van? Ha igen el tudom képzelni, hogy a nővérek agyára ment. Vajon nem tették ki? Azt biztos hallottam volna, amekkora szája van. De ki ez a fiú, hogy így beszél? "mindent megfogok tenni, hogy megbánja, hogy orvos lett!" Igazán nagy szavak. Olyan, mintha nem kis pályás lenne. Valószínű a családja gazdag. Nem mintha engem ez zavarna.

    - Ezt inkább ne most beszéljük meg Kumatsu úr!

    - Sakurának fel kell lépnie! Sakura munkája megy tovább!

   - De neki most kezelésre van szüksége!

    - Meddig? És a rajongókkal mi lesz? Nem akarjátok velük ezt közölni?

    - Természetesen erről nem kell tudniuk, uram de...

   - Akkor nincs mit mondani! ahogy látom Sakura jól van! Miért ne dolgozhatna?

Mi ez a hangzavar? Az a fiú, ekkor a patáliát csap? Sakura szobájából jön. Nem! Annak a férfinak a hangja, nem talál a fiúéhoz. Iparkodni kezdtem a szobához. Amikor beléptem a szobában Sakura az ágyon ült, mellette a managere és előttük egy 40es éveiben járó férfi, fekete haja volt, mert hátra volt zselézve és barna szeme. Igen ki volt öltözve, egy sötét szürke szmokingot viselt.

   - Mi történik itt? Kérem! Ez egy korterem ahol betegek próbálnak pihenni!

    - Elnézést kérünk Dr. Tendo! Csak...

   - Oh, ön kezeli Sakurát. Örvendek a találkozásnak. Kumatsu Rei vagyok, a Starship aligazgatója. - Starship? Oh, ez Sakura szüleinek a cége, az ügynökség ahol ő is ott van.

   - Örvendke, Dr. Tendo Kairi. - ráztam kezét.

    - Köszönünk mindent, amit érte tett és fog. Tudjuk, hogy jó kezekben van. - csak most találkoztunk mi ez az egész? Bár nem csodálnám ha már végeztek volna valami háttér kutatást rólam. És Daichi biztos beszámol a kezelésről.

    - Én csak a munkám végzem!

   - Persze... persze... egyetértek! Akkor megfog minket is érteni. A munkánkat végezzük. Sakura egy igen tehetséges énekes, akire a cégünk büszke. De nem tünhet el csak úgy. Tovább kell dolgoznia. 

   - Ha nem tévedek akkor az volt mondva a médiának, hogy elvonult alkotni.

   - Ez így van. De attól függetlenül mutatnia kell magát a közösségben, hogy itt van és jól van és dolgozik és énekel. És ön is megérti, hogy ez nem mehet így nagyon sokat. 

   - Sakurának pihennie kell és megfigyelés alatt kell lennie, hogy kidertsük mi a gond. - tettem a köpeynem zsebébe a kezem. 

   - Persze! Ebben is egyet értünk! - ez a fickó, nem nagyon tetszik nekem.  - De... a shownak tovább kell mennie. Sakurának fel kell lépnie!

     -Tessék?! - ez a fickó süket, nem hallotta, hogy mit mondtam az előbb. Sakura egészségéről van szó. Arról a tehetséges énekesről akit említett. Ez már csak érdekli, nem?

    - Ugyan, láthassuk, hogy most jól van. Mennie kell tovább! De ígérjük, hogy rendszeresen vissza hozzuk ide.

    -A szülei tudják, hogy ezt akarja tenni.

   - Igen! Velük beszéltük meg közösen. - tényleg ennyire nem törödnek Sakurával?

    - Sakurának az orvosa vagyok és nem engedem innen el! - jelentettem ki.

    - Hogy micsoda?

    - Sakurának a korházba kell maradnia, amíg ki nem derül az igazság.

   - De... de...

    - Sajnálom, Kumatsu úr! De erről nem nyitok vitát!

    - Dr. Tenod, köszönjük szakértelmét, de ezt már megbeszéltük a szüleivel és...

    - Nanase-san pedig már egy felnőtt nő, akinek nincs szüksége a szülei beleegyezésére. - ma miért kell mindenkinek kihonzia a sordomból?

    - Dr. Tendo!

     - Nanase-san te mit akarsz? Te hogyan látod a helyzetet? - fordultam hozzá. Az ő véleményére, miért nem kíváncis senki? Én az vagyok! Megérdemli, hogy elmondja.

   - Én... én... - köztem és Kumatsu úr között szökött a tekintete. Végül felhuzta a térdeit és átölelte. - Mi lenne ha tartanánk egy koncertet a kórházban?

   - hogy micsoda?!

2.rész Első látásra szerelem

Életem értelme

2.rész Első látásra szerelem

 Ryu:

    -Ti meg kik a fenék vagytok? És miért avatkoztatok bele?- kérdezte meg ingerülten az a srác, hogy is hívják Chool Moo.

  - Én a helyetted vigyáznék... szépen beszélj! - ment neki Takeda.

   -Én nem félek tőled! - már elég közel voltak egymáshoz és farkas szemet néztek.

És nem a barátom erejében nem bizok, de aki előtte volt a mádosik legjobb maffia harcos, nem hinném hogy Takade nyerne. Takeda elé álltam és rá helyeztem a kezem, hogy álljon meg.

    -Chull-Moo...-szolalt meg Rin és ő is mellénk lépett, társára helyezve kezét.

   -Bocsáss meg...-hajolt meg - De ezek beleavatkoztak, és mi van ha történt volna valami. Megsebesülhettek volna és akkor a kötlségeket ki állja? Mi!.-mondta.

   -Igazad van történhetett volna, de nem történt - nézett rá tekintélyt parancsolva. - . Amugy meg inkább megköszönnéd! . Ha ők nem lettek volna akkor Hakeda terve sikerre megy.-mondta Rin. Szembe szállt Chul - Mooval, persze tudom a legjobb harcos de mégis, egy ilyen kis törékeny lány egy erős fizikumu férfi előtt. Elképesztő! Nagyon bátor!

    -Nekem ezt ne mondd, te vagy a legjobb maffia harcos, 2-szer annyival is elbántál volna.- mondott tovább erőteljes hangon.

   -Tudom, de valami volt Mr. Hakeda kezében, valami por, fegyver, nem tudom... láttam mielőtt ez a srác nem állt közénk. És hidd el, hogy azzal a valamivel sikerült volna a tervük, sőt talán rosszabb is.- folytatta az érvelést. Tényleg volt valami a kezében? Nem is vettem észre. Éles szeme van!

   -Rendben, de így is megsérültek. - mutatott rám, a széthasadt számra. Oh, fel sem fogtam hogy megsérültem. Gondolom az elején amikor összekerültünk.

   -Ami a sebesülteke érinti semmi gond, megoldjuk. -mondta Rin és kézen fogott.

Huzni kezdett a konyha felé. Hallottam ahogy a srácok tapsolnak és "uuuuu"-ni kezdenek. Majd a konyhán keresztül átvágva, egy kis irodába tértünk be.

  -Ülj le!-parancsolta Rin.

Nem ellenekztem, leültem. Keresni kezdett egy kis szekrényben. Most figyeltem meg alaposan. A ruha nagyon jol állt neki, a karcsu derekát kihangsulyozta. Minde ruha darabja kifejezte saját stílusát, saját magát, ragyogását. Gondolom mit gondolnak most a fiuk, és nem fognak hinni amikor azt mondom hogy nem történt semmi. Végül kivett egy kis dobozt. Belőle kivett vattát és egy fertőtelenítő szert. Elém sétált, leült és a vattára öntötte a szert. Én a kanapén foglaltam helyet, míg ő velem szemben egy kis asztalon: 

   -Rin Ashia.-mutatkozott be, nem mintha szükség lett volna.

   -Ryu Odagiri. - miért dobog ennyire hevsen a szívem? És miért nem tudom levenni róla a szemét?

 -Tudod ,hogy Chul-Moo-nak igaza volt.-mondta és óvatosan rám helyezte a vattát.

Felszisszentettem, de igyekeztem azt mutatni, hogy nem érzem.

   -Sokkal rosszabb is történhetett volna. De attól függetlenül tisztelem és nagyon hálás vagyok a tettedért és a társaidért is. Nagyon köszönöm! Nem is tudom hogy hálláljam meg . Majd a nagyapám biztos főz nektek valamit finomat, ház ajándékaként.

   -Nem tesz semmit ugyan. - mondtam. - Nem kell semmi! Örülök.... lünk, hogy jól vagytok.

   -Maffia harcosok vagyunk, ez nálunk mindennapi. És nem hiszem, hogy nem hallottál rólunk. De azért mégis szembe néztél velünk. Én még akkor is megakarom hálálni.-mondta és mire már észbe kaptam felém közeledett. Már csak pár centire voltak egymástól ajkaink.

Éreztem édes lehelletét, haja karomat érte, homolkunk összeért. Már csak pár milliméter választott el egymás ajkaitól, kezem derekára tévedt, ahogy az övé a tarkomra.

Ám ekkor....nyilt az ajtó és Yankumi tört ránk, srácok mögötte érkeztek. Hirtelen szétrebbentünk Rinnel. Ő óvatosan hátra simitotta haját és felállt, megköszörülve a torkát.

    -Ryu minden rendben?-jött oda Yankumi kezét rögtön a sebre helyezve.

   -Igen, hagyj...-ütöttem el kezét. Bakker, ha nem törnek ránk akkor megcsókoltuk volna egymást? Ez miért tesz ennyire boldoggá?

   -Én megyek és szólok a nagyapámnak, hogy készítsen elő valami finomat. - Rin felém sem fordult. Na szép! Elrontották a hangulatot.

Azonban mielőtt kiment volna, meglepetésemre, megint felém fordult. Lehajolt és megpuszilt. De nem akárhol az ajakam sarkát puszilta meg. Mint a parázs, mely hirtelen feléled, úgy éledt meg bennem ez az érzés. Ez a csodálatos érzés, amit még nem éreztem. Rin kiment.  A fiuk becsukták az ajtót és rám ugrottak gratulálni. Most az egyszer hagytam, nem zavart , sőt velük együtt örültem a helyzetnek. : 

   -Gratulálok haver, egy jó csajt fogtál ki.- mondta Hayato. - És fogadni mernék, ha nem nyitott volna rátok Yankumi akkor, több is történhetett volna. - mondta.

   -Tudom... - bosszúsan összekaroltam a kezem a mellkasomon. - Több is történhetett volna. Mivel ha nem nyitottatok volna ránk, akkor Rin lehet, hogy megcsókolt volna.

Erre a fiúk összenéztek és kilökték Yankumit az ajton, gondolkodás nélkül bezárva azt. Visszasietve hozzám.

  -Mesélj el mindent. - mondták.

   -Szoval bejöttunk ide. Keresni kezdte az első segély dobozt, Azt mondta, hogy igaza volt Chul-Moo-nak, de nagyon tisztel és hálas nekem, vagyis nekünk. Azt mondta hogy nagyon köszöni és fogalma sincs, hogyan de valahogy szeretné meghálálni. Azt mondta hogy talán a nagyapja, majd házajándékaként meghiv minket. Mire mondtam neki, hogy nem szükséges, de erre ő csak folytatta, hogy ő mégis megakarja hálálni. Közeledett felém, homlokaink összeértek, kezem a derekán volt ahogy az ő kezei a tarkomon. Ott ült ahol most Hayato. Már csak pár milliméter választotta el ajkainkat, amikor ti rák nyitottatok.-mondtam.

   -Bocsáss meg de nem mi nyitottunk rátok, hanem Yankumi. Mi csak hallgatoztunk.-mondta Takeda.

  -Te ostoba ezt nem kellet volna. - mondtát a többiek és nyaklevest adtak neki.

   -De Ryu te érzel iránta valamit? - kérdezte Hayato.

   -Nem tudom... annyit tudok hogyha rám néz, a lélegzetem el áll, ha hozzám szól izgulok hogy nehogy olyant mondjak amilvel megbántanám, ha megérint az egész testem lángba borul... nem is tudom nehéz elmondani mit is érzek. - mondtam mosolyogva és a lábaimat fixiroztam.

   -Haver te szerlemes vagy! - mondta Hayato bevágodva mellém.- Ez első látásra szerelem. - mondta.

   -Szerelem....? - ismételtem ezt az egy szót és mosoly kuszott ajkaimra.

Legszivesebben sikitottam volna, kikiáltottam volna az egész világnak, hogy mit érzek. Amindenit, sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyenre gondolok?! No meg nem tehettem a fiúk előtt, kellett mutassam a komolyt. Hayato ismert a legjobban, szerintem jól látta rajtam az örömömet, de nem mondta ki amiért hálás voltam.  

Rin annyira kedves lány, bár a harcközepette nem ezt láttam. Persze, maffia, az ilyen világ, biztos nem mutathassa ki gyengeségét.

 Visszamentünk az étterembe. Senki sem volt bent, kint már sötét volt. Az ajton ott világított a zárva tábla. Yankumi egy hatalmas megteritett asztalnál ült, gyertya fény világította meg a teret. Chul-Moo ugyan csak a bárpultnál ült, Miami magyarázott valamit neki. Rám nézett és egy gyilkos tekintetet lövelt felém. Rin-t sehol sem láttam. Megjelent a nagyapja és megköszönte ő is, hogy segítettünk az unokájának, hogy megmentettük. Azt is elmondta, hogy ilyenkor még nyitva vannak, de mivel ma különleges este van csak nekünk szentelik az idejüket. 

Leültünk mi is az asztalhoz. Mint korábban is Yankumi és Hayato közé kerültem. Falatozni kezdtünk. Nagyon finom volt az étel . Ahogy tot ettünk, Rin is megjelent felém mosolygott. Visszamosolyogtyam, ahogy elhaladt az asztalunk előtt jó étvágyat kívánt. Miamiékhoz ment. Nyugtatni próbálta Chul-Moo-t mert nagyon idegesnek tűnt. Végul , amikor látta, hogy hasztalan valamit monodtt neki. Chul-Moo hevesen tiltakoztt, Rint viszont nem érdekelte folytatta a mondandóját. Hamarosan kiderült, hogy hazaküldte. Chull Moo legalábbis hamarosan elindult. Ezekután közénk ültek. Rin Takade mellett ült és a másik felén a barátnője. Nagyon nyugodt és csendes arccal evett. A nagyapja nagyon kedvesen beszélt velünk és valahogy velem nagyon törödött. Olykor olyan is megesett, hogy kérdezett tőlem, dícsért sőt azt is mondta, hogy az unokájával is találok.  Rin csak mosolygott és 1-2-szer kedvesen rászólt. Még desszertet is kaptunk ami nagyon finom volt. Majd amikor befejeztük :

   -Nagyon késő van, nem szeretném ha az utón bajotok lenne.- mondta a nagyapja - A lányok haza visznek.

   -A lányok kisérjenek haza?...- kezdte Takade. - Ugyan uram , ez forditva szokott lenni.- mondta.

   -Igen, és amugy sem kell. Erre nincs szükség.-mondtam.

   -De nem ismeritek ezt a helyet, jobb ha elvisznek a lányok.-mondta.

   -Nekünk megfelel.- mondta Maimi.- Én kocsival jöttem, haza viszem 4 -ket. -mutatott Takade-ra Tsuchyia-ra , Hayato-ra és Yankumi-ra.

   -Én motorral jöttem remélem nem gond.- emelt fel egy sisakot felém.

  -Nem...- mondtam kivéve a kezéből

  -Várj az a nagyon jó motor, ott kint a tiéd?!....- ámuldozott Takade.

  -Igen.-mondta Rin.

  -Egyszer kölcsön adód egy túrára? - na már is kezdi.

   -Sajnálom, de egyelőre nem akarom senkinek sem kölcsön adni.-mondta Rin mosolyogva.

Kimentünk. Maimi és Rin pár szót válltott még , majd elindultak a kocsi felé és a motor felé. Rin hátra csapta haját, amely hajzuhataggként hullot hátára felvette a sisakot ahogy én is a sajátomat. Felült először, ő majd felém nézett és jelzett üljek mögé. Felülve átkaroltam a derekát, hogy benne kapaszkodjak. Túl intim? Nem szabadna? De nem mondott semmit, nem lökte el a kezem.

   -Kapaszkodj!. - jelentette ki majd elindult.

Nagyon gyorsan száguldott, de nem törödtem ezzel igazán, sőt tetszett: 

  -Merre menjek? A főutcán vagy kikerülve azt? - kérdezte hátra.

   -Kikerülve.-mondtam,

Mint mondtam egyedül laktam egy lakásban és ez a külvárosban volt. Egy tömbház lakás, melyet megvettek nekem a szüleim, hogy legalább tető legyen a fejem felett. Ezt azért tiszteltem bennük. Amint megérkeztünk  megállt, levette sisakját és én visszaadtam ami rajtam volt.

   -Köszi.- mondtam.

   -Semmi gond.- mondta.

  -De azért most ideges leszek... mert.. .mert... -kezdtem dadogni Ryu szedd össze magad!.- Mert igaza volt a barátomnak , a fiúk szokták a lányt hazakísérni és nem fordítva.

   -Talán aggódsz értem?- szállt le a motorról és közeledett felém.

   -Ig...igen..  - zavarba hozott! Még sosha egy lány sem hozott zavarba. -  vagyis mint mindenki másért.- mondtam.

   -Ne félj, harcos vagyok...-mondta.

Ekkor dörgött az ég és esni kezdett az eső 

   -Inkább gyere be...- mondtam.

De a számra csaptam. Nem akartam hogy úgy hallatszodjon.

   -Persze, ne félj nem arra gondolok, sőt nem is azt akarom,  - aj, Ryu te aztán tudsz beszélni?! - csak úgy látszik nagy vihar lesz.- mondtam.

Elmosolyodott majd letette sisakját, amit eddg oldalán fogott:

   -A motrom hova tegyem?- kérdezte.

   -Bent meglesz...- mondtam.

De mielőtt felemelte volna, megelőztem és átvettem én. Csak a két sisakot engedtem, hogy hozza : 

  -Köszi.- mondta.

  -Nem tesz semmit.- mondtam.

 Nem is volt olyan nehéz a motor, mint gondoltam. A földszinten elég volt letenni. Én fenneb laktam, Ez a tömbház 4 emeletből állt, én pedig a legfelsön laktam. Ismertem a szomszédokat nem lopnának soha vagy ilyesnmi, biztonságba volt a motor, természetesen azért Rin megkötözte. Mutattam az utat, az ajtomhoz, majd beléptünk a laskában. Öszíntén kicsit furcsáltam, hogy ilyen könnyen ment bele , hisz a szülei ezt nem tudják. Ám nem akartam rá kérdezni... nem csak azért mert akartam még beszélni vele, hanem azért is mert nem akartam elrontani a hangulatot. Mindkét érv az én javamra szolgált. Bár valószínű valami maffia dolog. Vajon a szüleiket nem érdekelne annyira az ilyensmi? Hiszen harcolnak, nap mint nap nem? Körül nézett a lakásban.

   - Kicsi...

   -... de nagyon szép.- mondta.

  -Köszi. - mondtam.

  -Egyedül laksz? - kérdezte, ahogy tovább vizslalta a lakást.

   -A szüleim kitagadtak, így igen.-mondtam.

   -Sajnálom..- mondta.

    -Semmi gond. Nem zavar erről beszélnem. Jól megvagyok!- mondtam. -Te az ágyon fogsz aludni, én majd megleszek a földön is.

   -Ne... mármint én megelégszem a földön is. Nem akarlak kiturni a saját ágyadból. - mondta törödően.

   -Semmi gond! Én szeretem ezt és itt te vagy a vendég, szóval nincs mese! - kacsintottam felé, mire úgy tűnt, hogy kicsit zavarba jön. Vagy csak rosszul láttam?

Leteritettem magamnak a földre.

   -Ha szeretnél lefürdeni ott van.-mutattam a furdoszoba ele.

   -Nem, köszi.-mondta.

   -Valamit kellene adjak neked. Pillanat! A szekrényemhez léptem, átadtam egy fehér polót és egy tréning nadrágot. Lehet, hogy nagy lesz.-mondtam.

   - Semmi gond. Köszönöm szépen! - vette át.

   -  Ha nem gond akkor én lefürdök, addig nyugodtan öltözz át. - mondtam.

  -Csak nyugodtan. - mondta.

   -Érezd magad otthon. - mondtam.

Bár a lakás kicsi volt, a fürdőszoba királyi lakásnak tűnhetett. A padló , a kád márványbol volt. A dusoló pedig külön, hatalmas üvegablakokkal. Olyan sötétített, amin nem látsz keresztül, max. csak árnéykot. Jól esett, amikor a meleg víz rám csöpögött. Egy ideig csak álltam a tusoló alatt. Ténleg szerelmes vagyok. Akibe pedig ott van kint a szobámban.  Talán el is aludt. Rin... elveszed az eszem, turtam bele a hajmban és neki támaszkodtam a falnak, még soha senki iránt nem éreztem ilyent. Gyorsan megmosakodtam. Amint végeztem felvettem egy otthoni polot, egy kopott farmert és visszasiettem a szobába. A tv be volt kapcsolva Rin meg az ágyon elaludt. Jól nézett ki az én ruháimban is. Mosolyogva kikapcsoltam a TV-t , majd betakartam óvatosan Rin-t, és én is nyugovóra tértem. 

Kint hatalmas vihar kerekedett, a szél csak úgy sűvített, villámlott és dörgött.... Hirtelen Rin felsikitott :

   -Minden rendben? - ébredtem fel.

Megijedett és ringatozni kezdett, oda mentem melléje és aátöleltem :

   -Semmi. gond...ssss...itt vagyok...sssss... ez csak rossz idő.-mondtam.

   -Bocsi, csak én sosem szerettem a viharokat, az ilyeneket meg plane nem.-mondta.- de kerlek ezt senki sem tudja, Maimi, sem te vagy az elso akinek elmondtam.-mondta

Kikerekedett szemekkel figyeltem. Egy titkot ténleg nekem mondott el először.  Szorosan öleltem magamhoz, ő is szorosan bújt hozzám. Megpusziltam a feje búbját, miközben hátát simogattam.

   -Megkérlek, nincs semmi hátsó szándékom, de nem aludnál itt velem? - kérdezte, szemei félelemtől csillogtak.

Bólinottam, csak ennyit tudtam tenni. Majd mellé feküdtem. Szorosan a mellkasomra feküdt. Hamarosan halkan hallottam szuszogását. Elmosolyodtam ahogy nyugodt arcára néztem. Aranyos volt ... És boldog voltam.... boldog voltam, mivel tudtam ,hogy az az érzés mely az életembne eddig sosem jelent meg most végre eljött hozzám is. Megérkezett! De vajon Rin érez-e valamit irántam? Csak nem rég találkoztunk, korai lenne. De legalább jóképűnek tart? Vonzodna hozzám?

Végül elaludtam én is. Reggel az óra csörgése kelltett fel. Leállitottam és amikor a mellettem lévő helyre tekintettem láttam, hogy amaz üres, csak összefogva a ruháim voltak ott. Felkaptam a fejem, csend hontol a lakásban. Rin elment tehát, lehet ő is suliba kell menjen. Bár kicsit szomorú voltam, hogy nem köszönt el.

Felültem, amikor is megláttam egy kis papirt az éjjeli szekrényen. Magamhoz vettem " Elkellett menjek. Bocsáss meg, hogy nem költöttelek fel, de olyan nyugodtan aludtál. Köszönök mindent, Ryu! Remélem még találkozunk! Szeretettel Rin. U.I. Készitettem reggelit. Remélem ízelni fog. Valamint, ha bármiben segíthetek elérhetsz ezen a telefonszámon. " 

A végén egy telefonszám, elővettem mobilom és biertam majd elmentettem. Tehát, akkor valami mégis van ha leadta a telefonszámát. Mosolyogva tettem be a kis levelet a fiókba és elvettem a táskám, majd megfordultam. Ekkor majd szivrohamot kaptam, akkorát ugrottam. A fotelben nem más ült mint Hayato, hatalmas, hülye vigyorral. :

    -Hogy a fenébe jutottál be?!

   -Haver mindent tudok rólad, amugy meg , az éjjel a kulcsot a zárba hagytad, szerencse nem vitte el senki. -mondta. Igen, ez igaz... 

   -Várj! - tudatosul bennem hirtelen valami. -  Te mióta vagy itt? - remélem nem... 

   -A! Ne félj, csak azóta amióta Rin elment. - mondta.

   -Te találkoztál vele? - kérdeztem.

   -Igen. épp indult , amikor benyitottam. Nagyon megijedt, mint te is. Megköszönte és mondta, hogy nevében is köszönjem meg neked. -mondta.- Na de mit is keresett itt?

   -Tegnap este , vihar volt és nem akartam hogy megázzon vagy valami történjék vele...- meséltem kisétálva a konyhában.

Az asztalon ott volt piritos, gyümölcs lé, sonka és tojás. Inycsiklandónak tűntek. Korgott is a gyomrom.. 

   -Várj, ez azt jelenti.... - az arcán nagy vigyor jelent meg.

   -Ez az jelenti hogy Rin Ashia-val töltöttem egy éjszakát.

1.rész Az utcaélők?

 

Életem értelme

1.rész Az utcaélők?!

Rin:

 

Rin Ashia vagyok. A családom a legjobb, legerősebb maffia család a városban. Nagyapám volt a legjobb harcos , midenki rettegett tőle . Apám példaképként nézett fel rá. Mivel most már idős a nagyapám , nem tud harcolni, de egy éttermet nyitott az út  elágazásnál. 

Apám nem tekintette ezt nagyon jó szemmel, hisz mégis egy nagy harcos volt. De nagyapám makacs , ahogy én is ezt tőle örököltem és ha valamit a fejébe vesz akkor nincs vissza út azt végig is viszi. 

Apám büszke rám! Nem sokan nézik jó szemmel hogy mi a környék urai vagyunk, egy elég nagy területé. Ugyanis csak és kizárolag a mi környékünkön "urlakodhatunk" és harcolhatunk. És hát nem nézik jó szemmel,  leakarnak venni az úgymond "tronról". Szóval ezért büszke rám, mivel egy jó harcos vagyok, sőt a legjobb , az egész fiút a bandábol leverem. Én vezetem a csapatot és jól. Valójában a bátyam kellene de ő felhagyott ezzel a léttel és elment . Mindenki azt mondja hogy megijedt, vagy hogy tanulmányait akarta folytatni, a kívűl állokkal akart kapcsolatot termteni.... mi nem szabad jó viszonyba legyünk azokkal akik nem a banda tagjai.... Legalábbis vigyáznunk kell mennyire kerülünk is közel hozzájuk. De én nem hiszem ezt, miért?... Ismerem a bátyám ő nem ilyen. Nyomos oka volt ahhoz hogy elmenjen! Még en sem tudom mi de kideritem. Egyszer rá fogok jönni, megtudom az igazat! 

Utánam a legjobb harcos Chul -Moo. Korea-ból jott ide , hogy tanitványa legyen nagyapámnak, minekután hallotta milyen jó harcos. De már akkor nagyapam idősebb volt. Bevettük a bandába és amire apám engem is megtanitott, megtanitotta őt is. Ő az én jobb kezem! Rá bizhatom az életem is.... gondolom.... Maimi Yajima legjobb barátnőm, ő is tagja a bandának . Bár már vele van egy kis baj , mivel sokkal érzékenyebb nálam így sokszor harc után összeesik. De azért jó mert sosem adja fel és mindig újra és újra feláll. 

Az emberek pusztán utcalakóknak neveznek , azt hiszik hogy ez egy játék, ami velünk történik az utcán , de nem az.... az utcán küzdünk minden nap csak azért hogy kimutassuk tiszteletünk és, hogy ott tudjunk élni ahol akarunk, hogy ne veszítsük el a birtokunk és becsületünk. A mi negyedünk hol összetartó, hol meg harcoló. Csak ezt a két dolgot láthatod itt.... Egy igazi csapat vagyunk. Sokan azt hiszik hogy egy igaz csapat ha összhangba vagy es megtudsz valami kis feladatot oldani , de nem az... Egy igaz csapat az mi vagyunk. Minket kellene látni.

  -Rin megint baj van a szomszéd utcába! -jelent meg Chol-Moo.

  -Már megint az ikrek?-kérdeztem amint felvettem védő kesztyűm, ujjai nem voltak.

  -Úgy látszik. -mondta. - Hivjam a csapatot?

  -Ne! Ketten is elegek leszünk.-mondtam.

Az ikrek, két srác akik mindig bajt okoznak. Elég idióták mivel nagyon bénán harcolnak. Az egyetlen amiben jók az a stratégia , nagyon jó terveket szőnek ki ezért adnak nekünk fej fájást. Most épp krikett ütővel ütöttek korongokat,  egy oreg néni ablakaiba. Jó ez egy kisebb harc, nem a szokásos. De kezdjük itt nincs is itt csapat és az ellenség is csak két ember . De ugysem hagyom itt a szegény nénit , hisz ő csak egy védtelen ember

  -Rin Ashia, újra...-mondta az egyik iker.

  -Ikrek megint bajt okoztok.-mondtam összeszükült szemmel és neki is támadtam az egyiknek.

Felszöktem a közeli falra majd egyetlen egy rugással, mindkettő a földre terítettem.

  -Túl könnyű volt.-mondtam  és összecsaptam tenyereim.

Megigazitodtam a ruhám és elindultunk vissza fele. A házunk emeletes volt de al egy műhely helyezkedett el. Ott dolgoztak apámnak. Chull Moo egész uton csak az orra alatt morrogott, mérges volt, hogy neki semmit sem hagytam és elintéztem egy ütéssel. De ugyan már, jó harcos vagyok egy ütéssel két ilyen szerencsétlent eltudok intézni. Ez az egyik rossz tulajdonságom mivel önző vagyok és hát néha beképzelt. Hiába próbálok megváltozni, nem megy, pedig utoljára a bátyám velem beszélt és neki megigértem hogy megprobálok megváltozni de egyszerűen nehzé. Bár mondott valamit akkor " A megváltozásodat egy különleges érzés fogja elhozni. Egy személlyel kapcsolatban. Olyas valaki akire nem is számitsz és az elején talán még nem is fogod kedvelni... de az idő telni fog...és...." Ennyi még a mondatot sem fejezte be ... azóta sem jöttem rá, hogy mire érti. Egy dolgot sosem éreztem az életbe és az a szerelem érzése. De nem is volt időm rá és egyelőre nem is akarok. Kezdjük ott hogy ha szeretnék ia csak a bandán belül lehetne és én senkit sem szeretek úgy.... Mindenkit ismerek nem vonznak úgy.

Maimi és én megigértük nagyapámnak hogy ma segítűnk neki az étterembe. 

Mostanában nagyon csendes  a környék, de mindig résen kell lenni- Főleg, egy vezérnek. 

Az étterem azért van egy útelágazásnál mert ott nagy az nyűzsgés, külvilághoz is közel van Nem is tudom miét nevezem külvilágnak én is része vagyok és ez tesz minket utcalakókká. 

Az idő gyorsan telt igy felöltöztem egy olyan ruhában, ami laza és szükség esetén harcolni is tudok. Végül egy fekete nadrág, fekete, rövid ujju haspoló, egy fekete mellény és egy kockás piros inget kötöttem derekamra, tenisz cipővel együtt. Ez az én stílusom!

Ahogy keresztül mentem az udvaron találkoztam néhány munkással. Mindig kedvesek voltak velem, és hagyták, hogy én is alkossak. Halász műhely volt, ugyanis apám szeretett halászni. Mindig mosolyogva köszöntek és intettek felém. Olyan régen mosolyogtam úgy igazán. Anyám azt szeretné ha többet mosolyognék, de amióta a bátyám elemnt nem tudok. Csak úgy haloványan, néha hamisan.  Elég távol van a vendéglő, a környékünk nagy és az ellenség könnyen elrejtőzhet, de mi jól ismerjük a terepet. 16 évesen kaptam egy Dukati 848 dark motrot. Nagyon szeretek vele járni és parktikusabb is , mivel ennek már 16 évesen megszerezheted a könyvet és meg is szoktam. Most 20 éves vagyok és már 4 éve szántom vele az utat. Számításaim, terveim szerint lesz egy új, de addig még várnom kell. Ám ezzel is jól megelégszem. Fekete mint ahogy már a nevében is benne van.

 A környéken a csapatombol csak én jarok motorral az ellenséges csapatot nézve elég sokan járnak, hogy engem leverjenek. Én vagyok a célpont. De engem nem érdekel. Kerítsenek csak be, próbálkozzanak a legjobb vagyok tudom, hogy sokak szemében benne vagyok.  Ismerem a tervüket, ezért nem félek.

Apám pedig óvatosa, ezért sokszor küld embereket utánam, hogy legyenek a közelemben és figyeljenek. Amint az étterem elé értem letettem, Miami már ott várt. Leparkoltam és levettem a sisakom.

    -Szia.-köszönt. - Készen állsz a munkára?

    -Mint mindig.-mondtam.

Bementunk ahol nem voltak sokan. Egyelőre. De éjjelre megtelik és aztán alig lehet kiküldeni őket. Furcsa érzés kezdett kerülgetni. Olyan érzésem volt, hogy ma történni fog valami... valami fura feszültség kerülgetett a levegőben.

 

Ryu:

Odagiri Ryu vagyok másodéves a Kurogin Gakuen egyetemen. 2D osztályba járok, akikkel mindig baj van. Mi lázadók vagyunk, ennyi az egész. Vagy ahogy mások neveznek delikvensek . Nem rég még kerültem az iskolát és nem is akartam arról hallani, hogy visszajöjjek. De a mostani senseiem és a barátaimnak köszönhetően ismét itt vagyok, egy csapatba velük. Én vagyok a banda vezér és egyedül én nem rohangálok a lányok után. Miért is kellene? Nem értem! Yankumi a sensei, eléggé erős , mivel a családja harcművészetek mestere. Nagyon meglepődtem, amikor megtudtam és még most is kalandjaink során. 

Persze mindenek megvolt az oka, hogy akkor méert mentem el, de most már nem félek. Hayato Yabuki a legjobb barátom, vele mindent megszoktam osztani . És őszintén mondom, hogy újra itt lehetek. A barátaimmal egy igazi csapatnak hívjuk magunkat. És azok is vagyunk. Legalábbis ekkor még ezt hittem.  Ma is a szokásos napirend suli.... és utána a haverokkal lógni.

Egyedül lakom, amiután a szüleim megtudták, hogy viselkedem és delikvens osztályba kerültem kitagadtak. De őszintén nem is bánom, jol megvagyok és jobban már nem is lehetnék. Bár őszintén még sosem volt barátnőm, mármin egy kettő alkalommal próbálkoztam, amit a barátaim hoztak össze , és az ő érdekükben elmentem, de nem tartottam igazi randinak. Nem érdekelt. És lehet, hogy az én számból ez most furán hangzik, de tudom, hogy létezik valahol egy lány aki nekem szánt az élet, akivel boldog lehetek. Csak meg kell találjam :

  -Ryu!-hallottam meg Hayato hangját.

Reggelente találkozni szoktunk, nem tervezzük csak úgy megtörténik. Most épp futva ért utol.

  -Na ma jösz?-vágott is bele a közepébe amikor utolért

  -Hova?-kérdeztem.

  -A sracokkal elmejünk valami...-de mielőtt befejezhett volna mondatát megjelentek a többiek és ránk ugortak.

  -Egy vendéglőbe a neve Maffia....-fejezte be gondolatát Hyuuga.

Takeda és Tsuchiya mellettünk sétáltak és nagy izgalommal várták a válaszom . A legjobb barátok voltunk. Illetve Hyuuga is de ő jelenleg beteg volt. A legnagyobb különbség köztünk, hogy ők lányok után szaladtak és csorgatták a nyálukat.

  -Maffia? Az meg milyen név?-kérdeztem.

  -Ryu... te meg sosem hallottál a Ashia negyedről? Vagy az Ashia családról?-kérdezte Takeda elhülledve.

  -Kikiről? - szűkítettem össze tekintetem. - Jaj várj! - rémlett fel. - Tudom, a legjobb maffia család!-mondtam.

  -Na mégis tudsz valamit. Na a világ egyik legjobb harcosa a családjukbol egy vendéglőt nyitott és elég dögös csajszik járnak oda, ha értitek mire gondolok?-rázta meg magát hülyén Takade.

  -És ugysem voltunk még ott...-mondta Hayato.

  -Na akkor ki van velem?- kérdezte Takeda és előre helyezte kezét.

Csatlakoztak a többiek és rám tekintettek, engem várva. Végül én is odatettem. De mint mindig, senki sem tudva hogyan megjelent Yankumi is. Persze, rögtön kíváncsi volt, hogy miről is beszélünk, viszont csak annyit mondtunk, hogy vendéglőbe megyünk. Nem volt egy jó ötlet, rögtön jönni akart és ha valamit a fejébe vesz, nehéz lebeszélni. Nem tudom ha most is sikerrel járunk. Megérkeztünk az osztályteremben.

  -Alig várom, hogy odaérjünk. Hátha találkozunk Ashia mester unokájával.- Ashia mester? 

  -Ja álítolag nagyon csinos...-mondta Tsuchiya. 

  -De nagyon jó harcos is...-mondta Yankumi ismét a semmiből megjelenve. Nem leráztuk? Komolyan, hogy csinálja!

  -Ismered?-kérdezte Takeda.

  -Hallottam róluk, maffiák nagyon jó harcosok akiktől mindenki fél. Bár elég kevés ember látta, hogy feléjük mi is folyik, milyen harcok, mennyire véresek vagy nem. Ugyanis aki látta, az figyelmeztette, hogy meg se közelítsék a helyet... De álítolag Rin Ashia , Ashia mester unokája a legjobb és mindig győz.- mondta. - Bár fiatalabb nálam, ügyessége és erejét tekintve példakép.-mondta és a palfont kezdte bámulni összetett kézel.

A suli ahhoz képestt, hamar letelt igy már indultunk is. És nem sikerült lebeszélnünk Yankumit. mint Velünk jött. Neki volt a legnagyobb mosolya  és ez valahogy idegesített, ahogy a többieket is. Nem így tervezték. A sulitol nem messze volt a vendéglő...

  -Oda figyuzzatok, milyen király moci...-Takeda szemei felcsillogtak és a motorhoz közeledett

Mielőtt azonban megérintette volna megfogtam:

  -Ne járj vele!-mondtam.

Lehajtotta fejét és valamit motyogott az orra alatt . Bementünk és egy üres helyet kerestünk. Az ablaknál volt pont egy.  Személyem Yankumi és Hayato közé került. Egy fekete haju lány. akinek válla alattig ért a haja és barna szemei voltak azonnal hozzánk lépett és átadta a menüket. :

  -Láttátok?! Ő Rin legjobb barátnője Maimi Yajimi.-kezdte el Takade.

  -Takade te mit nem tudsz roluk?-kérdeztem, mindig olyan izgatott mikor róluk mesél

   -Sok mindent tudok,  mivel kicsit utána néztem. Nézzétek ott a bárpultnál Rin jobb keze Chul -Moo Rin utána legjobb harcos, mindig ott van ahol Rin is, annyira, hogy bár ugyan ott laknak és tudjuk, hogy az apja fogadta be őt, az emberek azon gondolkoznak hogy nem-e járnak? Korea-ból jött csak azért hogy tanulhasson itt  maffia tagként

Egy magas fekete hajú , jól öltözött fiú ült a bárnál, kezében egy kisebb kést forgatott de ez nem olyan volt amivel apritasz ételt. Az étteremben lévő embereket figyelte , nagyon furcsa volt.  És ekkor kijött egy lány.  Barna haja és csokoládé barna szemei voltak, amik csak úgy  csillogtak, vörös ajkai megnyalta... nagyon de nagyon jól nézett ki : 

    -És itt van... Rin Ashia a legjobb maffia harcos. A csapat vezér, bátyja állítólag elhagyta őket, mivel nem akarta folytatni a harcot, mindenki becsméreli de Rin egyedül hisz abban hogy visszajön és van egy rendes magyarazat. -mesélte Takade. 

Nem tudtam levenni róla a szemem , nagyon elkápráztattot és őszintén a szívem is kihagyott egy ütemet, ahogy a lélegzetem is elállt. Furcs érzés támadt fel bennem.

     - Valóban nagyon jól néz ki, bár a barátnője sem semmi....-mondta Hayato.

     -Fiúk nézzétek...-szólalt meg Yankumi.

Egy pillanatra néztem el, amikor pedig már visszatekintettem Rin be volt keritve.... Egy csomo srác... srác szerintem ezek ellenségek.... bekeritették , nevettek és vigyorral várták hogy támadhassanak. Rin nem csinált semmit, nem idegeskedett, semmi nem surrant át az arcán csak körbe nézett:

   -Na mi van a hercegnő nem talál kiutat?- érdezte az egyik.

   -Rin!-kiáltott az a koreai srác.

  -Ne! Maradjatok ott....-mondta Rin.

Még a hangja is olyan gyönyörű volt, csillingelő... észre sem vettem de már álltam és arra voltam kész, hogy mikor kell segítségre lépjek...amikor hirtelen Rin felszökött és az egyiket lerugta... Ekkor megtámadtak őt.... De nem hagyta magát ugyan olyan okosan támadott vissza.... Felszökött a bálpultra majd egy szaltot ugorva átszokott mindenegyes emberen, a mi asztalunk elé kerülve.

  -Maimi amikor szolok akkor ...-de nem fejezte be csak bólintott.

Maimi érthette, mivel visszajelzett egy bólintással. Maimi, Chul-Moo és Rin egyszerre támadták meg a csapatot három oldalról. Maimi 2 emberrel, Chul Moo 3-al harcolt , míg Rin harcolt néggyel is, de úgy látszik birja. annyira jól harcolt.. Csak mosolyogva figyeltem ámulattal tekintetemben.  

Ismét egy pillanatra tekintettem el és hirtelen egy nagy csattanás ... Rin vért köpött ki, épp megüthették.... Ezt már nem birtam tovaáb nézni.... Átcsusztam az asztalon és bevágtam az egyiknek.... a többiek gondolkodás nélkül követtek engem... Az ellenség visszavonulot fújt.. Rin felém pillantott mosolyra huzta ajakit, amitől ismét kihagyott egy ütemet a szívem, de azért látszott, hogy ez nem teljesen igazi mosoly, hamis. De ezután.

25.rész A tenger félhomálya összekötött (befejező rész)

A tenger félhomálya

25.rész A tenger félhomálya összekötött (befejező rész)

Shun:

A két családban történő kibékülés követve és a két család elfogadása után elég gyorsan pörögni kezdtek az események. Először nemsokára azt követve, a két család együtt ebédelt, hogy jobban megismerjék egymást. Igazán meglepődtem, amikor a szüleim mindent félre téve eljöttek, sőt még meg is kérték a titkárukat, hogy senki se zavarja. Tényleg változtatnak, ahogy megígérték. Nagyon jól kijött a két család. Ezekután meg még nem egy alkalomra kerítettünk szert. A barátaink örültek, hogy rendeződtek a dolgaink és most már szabadon együtt lehetünk. Oly annyira, hogy a szüleim bejelentették, nincs semmilyen kapcsolatom Isayama kisasszonnyal és, hogy további tárgyalások lesznek, hogy az egyezség meglegyen ígyis úgyis. Ezután nem kellett sok, hogy ismét ránk kerüljön a reflektor fény és kiderüljön, hogy én és Mao valóban egy párt alkotunk.  Az elején igen nagy hír voltunk és meg meg állítottak, hogy igaz a hír, hogyan találkoztunk és igaz, hogy a társadalmi helyzetünk más. Meg hasonló más kérdések feltevésére. Nem érdekelt! És előbb útobb leálltak a folytoni támadásokkal. Megszokták, hogy bizony mi egy párt alkotunk és nem is vállunk el többet. Ahogy a körülöttünk lévő személyek is bele kellett nyugodniuk, hogy bizony erős a kapcsolatunk. Boldogok voltunk! Mao és a szülei kapcsolata olyan volt, mintha sosem válltak volna el és én is remekül kijöttem velük, ahogy Mao is az én szüleimmel. Ahogy korábban ígérték a kisház megmaradt és vissza vissza jártunk Mao-val hozzá. A félhomályban lévő séták nem maradtak el, ha egy új helyen is, de megmaradtak. Boldogok vagyunk!

    - Végeztünk!  - kiáltott fel Benjiro. - Jöhet az élet és az ottani sexy csajok!

    - Neked csak ez jár a fejedben? - nevettünk fel Okyiotoval.

    - Jól van, na egyesek nem olyan szerencsések, hogy megkapják  már ilyenkor élete párjukat. - tekintett rám.

    - Ez van, haver! - veregettem meg a vállát. - Nem sajnállak!

   - Hogy mi?! Milyen kegyetlen vagy!

   -  Fiúk! Gratulálunk az érettségitekhez! - jelent meg előttünk Mao és Sakurako, mindketten felénk tartottak egy egy csokor virágot.

   - Köszönjük szépen! - mosolyodtunk feléjük.

    - Mao, Shun gonoszkodik velem! -  ugrott a barátnőm mellé. 

    - Shun!

    - Én csak viccelődtem! Na de... - kézen fogtam és magamhoz huztam. - Ne kapaszkodj annyira belé a barátnőmben!

   - Na, Shun teljesen bedilizett, még egy ennyi érintés is féltékenységbe hozza!

   - Ne mondd, hogy Shun bedilizett! Az előbb dorgálni akartam miattad és így hálálod meg!

   - Igaz! Igaz! Elnézést kérek asszonyom! - állt katonai állásban.

    - Jól van, jól van! Menjünk ünnepelni!

Aznap elvégeztem az iskolát. És feliratkoztam orvosira, hogy arra készüljek. Mao támogatott és mellettem állt. Mao pedig utánam egy évre elvégezte szintén az iskolát. Ott voltam én is köszöntöttem és átöleltem, hogy sikerült neki is. Hónapokig el volt, hogy merre menjen tovább. Különféle részmunka idős állásokat próbált ki magát, majd ott hagyta. Mellettem voltam, mert ilyenkor nagoyn letört. De biztattam, hogy megfogja találni az útjár, biztos vagyok benne. Aztán egy nap megtörtént...

Épp hazafelé tartottunk a közös vacsorázásból. Úgy döntöttünk, hogy kitérőt teszünk és a parton megyünk végig a házukig. Már ment le a nap, szóval a félhomály is bármelyik pillanatban felbukkanhatott. Kézen fogva sétáltunk, kellemes tenger parti szellő sűvített végig. Bár néhány felhő gyülekezett fellettünk, egyáltalán nem mutatkozott rossz idő. Ahogy sétálgattunk, kiabálásra lettünk figyelmes. Egy keservesen kiálító édesanya hangja hallatszodott. Néhány méterrel tőlünk vízesen üldögélt a homokban és ölében fiát tartotta. Odaszaladtunk hozzá:

   - Kérem! Kérem! Segítsenek rajta, megcsipte egy meduza! - könnyes szemekkel nézett fel. - Már hívtam a mentőket, de még nem érkeztek meg. Kérem! Kérem segítsenek!

    - Asszonyom minden rendben lesz! - rögtön letérdeltem és óvatosan átvettem a fiút. A nyakánál volt piros.

   - Shun, miben segíthetek?

   -  Kell valamiben tenger víz. - kezdtem megvizsgálni a fiút.

   -  Azonnal jövök! - Mao ledobta a táskáját, majd kutatni kezdett benne és elővett egy darab rongyot. Azt hiszem, hogy sálja volt. A vízhez futott és belemártotta, majd visszasietett. 

   - Lassan csorgasd a sebre! - úgy tett ahogy mondtam. A fiú pulzusa korábban egészen gyenge volt, deahogy már kéttszer háromszor ezt eljátszottuk már kezdett erősödni.

    - Mi lenne ha bekötnénk a sállal?

    - Nem rossz ötlet! - Mao bólintott, óvatosan felemeltem a fiút míg ő nyakára tekerte. - Csak óvatosan!

Ebben a pillanatban hallatszodott felhangzani a mentő hangja. Hamarosan be is futottak. Meglepődtek, hogy milyen jó munkát végeztünk. Az édesanya megköszönte a segítséget és elmentek. Egy ideig néztem ahogy elhajt a mentő majd Maora tekintettem. Én buta! Bár néztem volna hamarabb... úgy remgett, mint egy kocsonya.

  -  Mao! - öleltem magamhoz. - Minden rendben van! Nincs amitől félj! Hála az égnek időbe értünk ide!

   - Megmentetted... megmentetted a fiú életét! - ekkor láttam a szemeiben a megkönnyebbülést és a csodálatot.

   - Megmentettük! Együtt mentettük meg. Olyan ügyes voltál! Annyira ügyesen követted az utasításaimat.

    - Jól magyaráztál!

    - De helyesen cselekedtél. És a kötés is jól megcsináltad. - és ekkor jutott eszembe. - Jó asszisztens vagy ápollónő lennél!

   -  Tessék?

   - Először is gondolj bele, mindig is ügyesen jól tudtál gondoskodni magadról, a sérüléseidről és a másokéról is.

   - Igen az extrém sportok alatt, szereztünk sérüléseket és hát egyedül nőttem fel szóval... 

   - Tehát van ügyességes ehhez. És másodszor múltkor azt mondtad, hogy ott akarsz lenni mellettem. Hát akkor ha én orvos leszek, akkor te...

   -... aszisztens! Shun igazad van! - csillogtak fel a szemei. - De... de szerinted tényleg képes vagyok rá?

   - Igen! Képes vagy rá! 

Mao a nyakamba ugrott, szorosan átöleltük. Annyira foglak támogatni, amennyire te is. Nem kell félned szerelmem!

Ezt követve Mao beiratkozott egy asszisztensi képzésre és elkezdte ott a tanulmányait. Nem volt egyszerű de nem adta fel. Küzdött, hogy elérje a célját. Én pedig tot voltam mellette!

4 év telt el. Én praktikáztam, ahogy Mao is ugyanannál a kórháznál. Ügyesen felzárkozott és ügyesen végezte a munkáját. Ahogy én is. Megtaláltuk az önálló és közös utunkat is. Haladtunk előre. Előre és előre... még egy lépést és még egy lépést véve.

   - Emiko és Kawanari küldtek képes lapot. Alig hiszem el, hogy megszületett a kislányuk. Remélem hamarosan hazaérnek és megismerhessük! - az említettek 2 évvel ezelőtt indultak útnak, hogy körbe járják a világot utazgathassanak. Mienk után részt vettek egy extrém sport versenyen 3-an nyertek, Emiko bevalotta érzéseit és összejöttek. Onnan meg nem volt megállás. Ugyanis megszületett a kislányuk is. Amikor hazajönnek, akkor majd összeházasodnak. Már mióta is sejtettüj, hogy ez lesz a vége?

    - Én őszintén csodálkozom, hogy még nem tervezik. Kawanari olyan ideges volt, amikor Emikoról kiderült, hogy terhes és nem akart hazajönni.

   - Hát igen, de Emiko igen határozott, nem enged az akaratából.

    - Ez igaz! - öleltem meg hátulról ahogy a tenger hullámzását néztük a félhomályban.

   -  Te szoktál gondolkozni a jövőnkön?

   - Igen! Minden egyes nap a legboldogabbá akarlak tenni!

   - Már régóta azzá teszel! - puszilt arcon.

   - Igen de... - megfogtam a kezét és maga elé sétáltam. - De másképp! Ezen változtatni akarok.

    -Min akarsz változtatni? - nézett felém értetlenül.

   - Mao, mint ahogy már nem egyszer mondtam, segítettél rajtam. Felém nyújtottad a kezed és kihoztál a zárkozott szobámból. Mellettem álltál és hittél bennem, még ha más nem is. Nem hittem, hogy valaha eljöhet számomra egy ilyen időszak, mint az elmúlt 4 év. Köszönöm, hogy vagy nekem! Én nem akarom, hogy ez megváltozzon, ezért hát... - letérdeltem és zsebemből előhúztam egy kis dobozt. - Mao Inoue, lennél a feleségem?

   - Shun... - jelentek meg a könnyek a szemébe és ajkaihoz kapott, emeltem fel a dobozka tetejét és felvillant egy fehér aranys, kékkővel díszitett gyűrű. 

   - Nos, mit szólsz?

   - Ez, a tenger félhomálya? - tekintett a különös gyűrűre.

   - Itt találkoztunk, itt ismerkedtünk meg és megannyi emlék fűzödik ide. Reméltem a gyűrű is kötödjön hozzá.

   - Shun! - ugrott a nyakamban. Igen! Igen! Igen!

Megöleltem, majd felhuztam a gyűrűt az ujjára. Így kezdődött az életünknek egy új fejezete.

Mao:

   - Nos, hol van a mennyasszony? Hol a mennyasszony?

   - Eizan bácsi! - nyujtottam felé kezeimet.

   - Oh, Mao! Gyönyörű vagy!

   - Köszönöm szépen!

1 év telt el a leánykérés óta és ma lesz az esküvőnk.  Shunnal minden egyes nap maga a boldogság. El sem hiszem, hogy hamarosan a felesége leszek. Mellette megváltozott az életem. Teljes lett! Teljes lesz!

   - Nézd van egy meglepetésem!

   - Meglepetés?!

   - Hello tündérke! - dugta be a fejét Jin az ajton.

   - Jin!

    - Szia! - tárta ki a karjait, ahová azonnal beugrottam, hogy átöleljük egymást.

   - Azt hittem, hogy nem fogsz tudni eljönni munka miatt.

   - Már, hogy hagynám ki az esküvőtöket? Szó sem lehet róla!

    - Nagyon örülök, hogy itt vagy! - felém kacsintott. Az elmúlt években Jinnel folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. És ahogy ígérte korábban, gyakrabban látogatta meg Eizan bácsit és minket is. Örültem, hogy a kapcsolatunk megmaradt olyan jónak.

     - Kincsem! Indulnunk kell! - nézett be apám.

Bólintottam. Emiko és Sakurako segítségével felvettem az uszályomat és elindultunk ki a házból. Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen gyönyörű ruhám lesz.  Úgy érzem magam, mint egy hercegnő. Azt hiszem igaz a mondás, hogy minden lányban ott lapul a hercegnő.

A ceremonia helyszínéhez értünk. Hét ágra sütött a nap. Először bementek a vendégek. Barátaink, családtagjainak, mindenki aki fontos volt számunkra itt volt. Shun már bent volt. Belekaroltam apámban. 

   - Gyönyörű vagy!

   - Köszönöm, hogy itt vagytok nekem anyával!

    -Mi is nagyon örülünk, hogy együtt lehetünk! - puszilt homlokon.

Felcsendült a zene és lassan besétáltunk a teremben. Mindenki felállt és örömmel tekintett felém. És a hosszú folyosó végén, ott áll az én szerelemem is. Csodaszép fehér kosztümben. Milyen jól néz ki!

   - Vigyázz rá! - adta át a kezemet Shunnak.

   - Vigyázni fogok! - a ceremonia mester felé fordultunk. - Gyönyörű vagy! - sugta még oda, mielőtt a ceremonia mester neki kezdett volna a szövegének. Zavarba jöttem!

A ceremonia szép volt. Megkértük a összeadót, hogy tartsa kicsit személyesen felénk, azaz bele ötvözte a kapcsolatunkat. Az elmúlt időszakban elbeszélgettünk vele és örültünk, hogy nyitott volt rá. Nagyon szépen megfogalmazta és össze szedte az ötleteket.

   - Így hát Shun Oguri, feleségül veszed az itt előtted álló Mao Inouet? Szeretni és tisztelni fogod egészségben, betegségben, szegényésgben, gazdaságban? 

   - Igen! - Shun tekintete olyan szépen ragyogott.

    - Mao Inoue, hozzá mész az itt előtted álló Shun Ogurihoz? Szeretni és tisztelni fogod egészségben, betegségben, szegényésgben, gazdaságban? 

    -Igen! - hatalmasa mosolyra húzodott az ajkam.

    - Ezennel házas társakká nyílvánítalak titeket. Megcsókolhatod a mennyasszonyt!

 Egymásra mosolyogtunk, majd közeledtünk egymáshoz míg ajkaink össze nem értek. Mögöttünk hatalmas taps és újjongás. A ceremonia után, mindenki oda jött és gratulált. Alig hiszem el, hogy Shun felesége vagyok.

Az étteremben érkezve mindenki elfoglalta a helyét és elkezdődhetett a buli. Ettünk, ittunk, táncoltunk, jól éreztük magunkat. Benjiro kicsit kiütött a garatra, vicces volt. De Okyito biztosított, hogy majd haza viszi. Ő barátnőjével volt, akivel már 2 éve együtt vannak. Shun szerint hamarosan leánykérés is lesz. Emiko és Kawanari a kislányukkal táncolt, mosolyogva néztem a barátaimat. Sakurako éppen nem rég ismert meg egy fiút, az asztalnál ült és vele sms-ezett. Azt nem vettem észre, hogy Benjiro őt figyeli. Shunnal az a véleményünk, hogy Benjiro már egy ideje szemet vetett rá csak valami oknál fogva nem meri bevallani, szégyenlős. Pedig hányszor pikkelt minket ezzel. A szüleim és Shun szülei is táncoltak. Eizan bácsi aszórakozó fiatalokat nézte, Jin mellette ült. Korábban már felkért táncolni.

   - Mi jár a kis fejecskédben, drága feleségem? - ölelt át hátulról Shun.

   - Annyira örülök, hogy mindenki boldog!

   - Én is! De legfőképp, hogy mi! - csókolt a nyakamban.

    - Igen! Olyan, mintha álom lenne ez az egész. Sosem hittem volna, hogy ilyen nap eljöhet nekem. Igazi hercegnőnek érzem magam!

    - Hát, meg kell szokd ezt az érzést ugyanis ezentúl, mindig mindig mindig elfoglak kényeszteni.

   - Vigyázz, mert aztán túlságosan megszokom!

   - Nem érdekel! Sok, mindent megérdemelsz! Nagyon sokat! - csókoltuk meg egymást.

Varázslatos este volt! Az egyik legszebb napunk!

Az esküvő után, amíg befejeztük a képzést ott maradtunk. Viszont más terveink voltak mindezután. Kawana kis falujában költöztünk, ott akartuk folytatni közös életünket és karrierünket is. Ugyanis Shun-nak az az ötlete támadt, hogy nyithatnánk ott egy rendelőt és Dr. Nakamura helyét átvehetnénk. Segíthetnénk az ottaniakon miközebn nyugodt életet és a természet közelében élünk. Szerettem az ötletét! Nagyon is tetszett! Bár a szüleink szomrokodtak, hogy olyan távol leszünk nem tartottak vissza, engedték, hogy kövessük az álmunkat. Bár elég lett volna csak utána, odaköltözni, amikor a rendelő megvan, szerettük volna az épitkezést felügyleni és megszokni a helyet is. Mariko és Takashi, ahogy a többi falusi is nagyon örültek, hogy ott vagyunk. Mindenben amibe csak tudtak kisegítettek. És hamarosan megépült a mi kis rendelőnk. Akkor lett vége amikor megszületett a kisfiúnk Satoshi. Olyan jóképű volt, mint az apja. És 2 és fél évvel később kislányunk született Minami. Teljes volt az életünk. Igyekeztünk mindent megadni nekik, boldogok lenni és emlékeket gyűjteni. Szerettem a rendelőbe dolgozni, mint asszisztens. Shun pedig szeretett orvosként dolgozni. A gyerekeink szerették a falut és az emberek szerették őt. Mindenki elkényesztette őket. Boldogok voltunk! Felhőtlenül boldogok! A félhomályi séták nem maradtk el, hol ketten, hol a családdal mentünk sétálni. Bár nem mindig a parthoz, de volt amikor még addig is lesétáltunk csak ezért. 

   - Satoshi! Minami! Kész a vacsora! - kiáltottam ki az udvarra ahol a két gyerek labdázott Shunnal.

   - És az én nevem? - nézett durcásan Shun felém.

Égnek emeltem a szemem:

   - Drágám kész a vacsora! - felém kacsintott.

   - Oh, anya nem lehetne még egy kicsit?

   - Igen! Igen! Még egy kicsit! Csak egy kicsit!

   - Igen, drágám még egy kicsit! - karba tettem a kezem. Erre Shun gondolt egyet felém szaladt megfogta a kezem és odahuzott. - Csatlakozz te is!

   - Igen, anya! gyerünk! - és a kislányunk elrugta a labdát.

Felnevettem! Ezek hárman! Utánuk szaladtam és ott kergetőztünk az udvaron a labda után. Olyan boldog vagyok! Már nem vagyok magányos és sosem leszek az. Van egy szerető párom, egy szerető családom. És az életünk varázslatos!

*Köszönöm szépen, hogy végig követtétek ezt a történetem is. Elnézést kérek, hogy ennyi idő kellett, hogy visszatérjen és tudom vannak hibái. De azért remélem tetszett! Érkeznek majd a részek a két másik stryból. Kérlek kövessetek továbbra is!*

24.rész Kibékülés

 

A tenger félhomálya

24.rész Kibékülés

Shun:

Reggel Maoval a karjaimban ébredtem. Nem történt semmi. Semmi olyansmira nem kell gondolni. Amióta ide költöztünk, azóta alszunk egymás mellett a futonon. Általában egymás kezét fogva. De volt, hogy a karomban aludt el. És csodálatos volt, úgy ébredni, hogy mellettem feküdt. Persze korábban Mao házába aludtunk egy szobába, de ez mégis más érzés. Homlokon csókoltam, mire ajaki mosolyra húzodtak:

   - Jó reggelt!

   -  Jó reggelt! - nyitotta ki a szemeit és nyújtozodni kezdett.

   - Hogy aludtál?

   - Jól! Te?

   - Én is jól! Mi lenne ha megreggeliznénk és lemennénk... - de alig, hogy befejezhettem volna a mondatomat, megszólalt a telefonom.

Felsóhajtottam és utána nyújltam felvenni.

   - Haló? - Toshi komornyik volt az, arra kért, hogy minnél hamarabb menjek haza. 

 Mao természetesen rögtön engedett.

    -De ugye te is jössz? - egy pillantra elegondolkozott.

   - Mao... - fogtam meg a kezeit. - Tudom, hogy nehéz. De ideje lenne beszélned velük. Adj egy esélyt! Már mióta vártál erre a találkozásra. És persze nem könnyű... de hallgasd meg őket és próbálj gondolni arra amit a szíved mélyén akarsz. Hadd ismerjenek meg úgy, ahogy én ismerlek téged. Mutasd meg, hogy milyen csodálatos lány vagy! Jó? - ragyogó szemekkel felhuztam a szemöldökömet. - Amúgyis aggódnék ha itt hagynálak egyedül. Talán, most már itt lenne az ideje, hogy haza menjünk. Mit szólsz? 

    - Igazad van!  És neked is beszélned kell a szüleiddel és rendezned a kapcsolatod! Akkor készüljünk és nézzük meg mikor van a vonat visszafele!

Kimásztunk az ágyból, megreggeliztünk és elkezdtünk pakolni. Takashi és a felesége, ahogy a falu többi embere is szomorú volt, hogy elkell menjünk. De megértették, hogy most máshol van dolgunk. Ugyanakkor visszavárnak, számunkra van hely ott. Megköszöntünk és kimásztunk a völgyből. Fél óra múlva érkezett is a vonat. Bár erre fele vezető utón sem beszéltünk annyit, most már egyáltalán nem beszéltünk. Mindketten az előttünk lévő útra figyelt. Toshi valószínüleg azért hív vissza, mert valami van a szüleimmel. Valamit akarnak! De lerendezem őket. Nem menekülhetek többet. Utána pedig Mao mellett leszek, hogy ő is megbeszélje a szüleivel. Tudom, hogy megakarja beszélni és kiakar békülni velük. Persze hirtelen jött, de megérti őket. Szeretne velük lenni!

Amiután megérkeztünk Maot a partig kísértem én pedig elindultam az irodához. Na essünk ezen is keresztül. Én mondom Maonak, hogy nem menekülhet. De ugyanúgy igaz rám is! 

    - Shun! - ahogy beléptem az irodában, anyám rögtön felállt a kanapéről. Szemei megkönnyebüléstől ragyogtak. - Merre voltál? Tudod, hogy aggódtunk, amikor azt hallottuk, hogy elmentél innen?

   - Csak ugyan? Nem tudom elhinni, mióta is élek együtt Mao-val felém se néztetek.

   - Hogy mondhatsz ilyent? Már, hogyne aggódtunk volna.  Csak, tudtuk, hogy itt vagy a közelben és...

   - És? Mi a különbség?

    - Reméltük, hogy visszajössz...

    - Komolyan azt hittétek, hogy visszajővök csak úgy? Ti még terjesztettétek a híreket rólam és Isayama kisasszonyról! Mikor elmondtam, hogy nem egyezek bele! - minek is jöttem ide?

    - Shun...

   - Ne gyerekeskedj már! Szerinted mindenre ez a megoldás? Elszaladunk! Elhagyjuk a szülői házat, sőt elhagyjuk a várost is?! - szólalt meg apám.

    - Talán gyerekesen viselkedtem! De nem bántam meg egyetlen tettemet sem! És első sorban beszéltem veletek vagyis legalább is megpróbáltam. De ti, nem akartatok meghallgatni. Folyton a munkátokkal voltatok el! Ahogy mindig is gyerekkorom óta! Megkérdeztétek valaha, hogy mit akarok? Merre tartok? Van e valamilyen álmom? Nem! Egész életemben be voltam zárkova és nem törödtem semmivel. Hagytam, hogy vigyen a szél arra amerre akar. Egészen addig, amíg nem találkoztam egy kedves személlyel, aki első pillantásával beragyogta az életem. Felém nyújtotta a kezét és kisegített abból, hogy zárkozza be önmagamban. Mellettem volt és megtanította, hogy nem vagyok egyedül. És támogat az álmomban is. És tudjátok mi az, orvos akarok lenni!

   - Orvos?

   -  Igen! Sajnálom, de nem érdekel a cégetek. Orvos akarok lenni és segíteni az embereken.  De tudom, hogy hogy fogtok reagálni rá. Nem kell ebbe is most belekezdjetek. Ha ennyiért kellett ide jönnöm csak, akkor jobbha megyek. Mao már biztos vár.

   - Shun... - anyám lehajtotta a fejét.

    - Tévedtünk!

   - Tessék? - meglepődve emeltem a fejem apám felé.

    - Sajnálom! Makacs voltam és csak az járt a fejemben, hogy megadjak nektek mindent. Igazad van a munkába temetkeztem. De anyád ne hibáztasd ezért. Ő mindig is gondolt rád. Sokszor jött, hogy menjünk haza hozzád, hogy ebédeljünk együtt. De én voltam a makacs, ő pedig aggódott az egészségemért, hogy túl hajtom magam. Nem tudott dönteni. De egy pillantra sem felejtett el. Ahogy én sem! Tudom, hogy a fiam vagy! Hogy felejthetnélek el? Sajnálom! Hogy kizártalak az életemből és rád erőltettem az akaratom! - lépett előre és a vállamra helyezte a kezét. - Orvosnak lenni szép szakam. Ne engedd el az álmod! 

   - Apa...

   -  Így van Shun! - lépett anyám is közelebb. - Tévedtünk! Nagyon sajnáljuk! Sajnáljuk, hogy ennyi idő kellett, hogy belássuk ezt.

   - És, Mao? Vele mi van? Most már...

   - Igen! elfogadjuk! - mosolyodtak el mindketten.

   - Köszönöm! Köszönöm! - ugrottam a nyakukba és átöleltem őket. 

    - Nem fogunk többet az utadba állni, hanem támogatunk. És nagyon örülünk, hogy találtál valaki olyant, aki támogat és melletted áll. Ennél többet nem is akarunk, csak, hogy te boldog légy!

   - Köszönöm! Köszönöm! - ez remek! Ennél jobb lehet még a nap?

Mao:

    - Mao! - apám látott meg először. Anyám mellette ült és Eizan bácsi vele szemben. Amikor kimondta a nevem, mindannyian felém fordultak.

    - Mao! - anyám is felpattant a helyéről elakart indulni de meggodnolta magát.

    - Csak, hogy hazajöttél. Tudod, hogy aggódtam, hogy merre tűntetek Shunal? - dorgált meg Eizan bácsi.

   -  Sajnálom! Nem megijeszteni akartalak. Egyszerűen csak, ki kellett tisztitanunk a fejünket.

    - Jól van! Jól van! Megértem! Shun? - Eizan bácsi megveregette a hátamat.

    - A szüleihez ment! - le nem vettem a szemem az enyémekről.

   - Jól van. Gyere ülj le! - huzott le a székre. - Megyek hozok egy kis teát. Ti addig beszélgessetek! - veregette meg a vállam. Egyedül maradtam a szüleimmel.

A fejüket leszegték, az előttük álló teás csészével babráltak.

   - Mao... Nagyon sajnáljuk, hogy megijesztettünk. Igazad van, nagyon rád erőltettük magunkat és időt kellett volna hagyjunk. Csak, annyira örültünk, hogy végre láthatunk. Hogy láthassuk, hogy jól vagy , ügyesen és szépen felnőttél. De elijesztettünk. Sajnáljuk!

    - Így van! Sajnáljuk! - mindketten felálltak és elém hajoltak.

    - Emeljétek fel a fejeiteket! - nem tették. - Kérlek! - felálltam és a vállaikra tettem a kezemet. - Én sem viselkedtem a legfelnőtesebben. Gyerekkorom óta, azon gondolkoztam, hogy hol vannak az én szüleim, mit csinálnak, jól vannak... én... én... miért nem kellettem nekik? Más családok együtt sétálnak a parkban, én miért nem tudok az én szüleimmel? Más szülök otthon várják a gyerekiket és köszöntik finom étellel. Számomra miért csak az üres kis ház marad? Lett új gyerekük? Van e testvérem? Elfelejtettek-e vagy még eszükbe szoktam jutni? Bár mindenkinek azt mutattam, hogy rendben vagyok, mindig mosolyogtam szívem mélyén mindig is úgy éreztem hiányzik valami, magányos vagyok. Nem mutattam ki ezeket az érzéseket... de valaki... - elmosolyodtam és automatikusan Shun alakja rajzolodott ki előttem. - Valaki mégis átlátott rajtam. És nem csak, hogy átlátott de segített kilépnem a fényre is. Az a kis rész, ami sötétségben volt, az a magányos Mao, már nem volt az. Valaki felé nyújtotta a kezét, rá mosolyodott, mellette állt és segített neki, hogy érezze nincs egyedül. Ugyanez a személy, ráírányított arra, hogy gondoljak át mindent. Hogy ne meneküljek és beszéljem meg a dolgokat. Hallgassak a szívemre, mert az tudja igazán mit akarok.

   - Amit akarsz? - hallgatták végig a kis beszédemet.

   - Én is sajnálmo, ahogy viselkedtem! Annak ellenére, hogy elmondtátok a történteteket. Megkellett volna beszéljük együtt az egészet. És nem elmenekülnöm. Anya, apa nagyon hiányoztatok! Annyira örülök, hogy végre megismerhetlek titeket! - mondatom végére kipottyantak a könnyeim.

   - Mao...

Ahogy anyámnak és apámnak is. Átöleltük egymást. Olyan régóta vártam ezt a pillanatot. Nem élhetek keserűségben. Ők nem akartak rosszat nekem. 

   - Akiről beszéltél, az Shun? - kérdezett rá apám. Bólintottam.

    - De tényleg Shunt akarod? Boldog vagy mellette? A ti világotok olyan különböző.

   - Ne kezdjük ezt légyszi! Az előbb, mondtam el, hogy mennyit segített nekem Shun. Ha ő nem lett volna, nem tudom, ha valaha kiléptem volna a magamban zárt magányomban,

    - És a szülei? Ha jól tudom, hogy nem engedik. Nem akarom, hogy bármiféle problémát okozzanak neked és...

    - Nincs amiért aggódnia Miss Inoue. - a hang hallatára felcsillant a szemem és megfordultam. Shun mosolyogva ballagott a ház felé. - A szüleim már nem ellenzik a kapcsolatunkat. Elfogadták Maot.

   - Komolyan? - hozzám ért és átkarolt.

   - Igen! Kibékültünk, ahogy látom ti is! - ez remek!

   - Shun, sajnáljuk, hogy ilyen előítéletesek voltunk. Csak aggódtunk a lányunkért. Örülünk, hogy rendeződtek a dolgok. Köszönjük, hogy vigyáztál rá és felé nyújtottad a kezed. Kérlek gondoskodj továbbra is ilyen jól a lányunkról! - mondta apám és anyám bólintott.

    - Úgy lesz!

    - Ez nagyon szép volt! - Eizan bácsi jelent meg mögöttünk zsebkendővel törölte a szemeit.

   - Eizan bácsi... - odaléptem és átöleltem.

    - Természetesen ahopgy mondtuk, önnek is nagyon hálásak vagyunk. Hogy Maot kicsi gyerekkora óta gondozta és mellette volt. Nem hagyta el!

   - Már, hogy hagyhattam volna? Ez a lány olyan, mintha a saját lányom lenne! - simogatta meg az arcomat.

    - Köszönöm!

Közösen megebédeltünk és jól elbeszélgettünk. Bár egyáltalán nem zavart, hogy Shun itt van sőt nagyon is örültem, hogy ekkorára nőtt a családom és a fontos személyek mind mellettem vannak. Ő úgy döntött, hogy haza megy. Először is a szüleivel van mit megbeszélnie a jövőjéről, amit nagyon örültem, hogy elfogadtak. Másodjára, szerette volna ha töltök időt én is a sajátomékkal. Ha megismerem őket. Aranyos! Olyan szerencsés vagyok, hogy mellettem lehet egy ilyen ember.

A szüleimmel elmentünk a parta sétálni. Kellemesen eltöltöttük az időt és elbeszélgettünk. Megismertük egymást. Megismertem, hogyan ismerkedtek meg, mennyire örültek, amikor megtudták, hogy anya terhes velem, az esküvőjük, a közös otthonuk kialakítása. Olyan boldogok és annyira látszik, hogy mennyire szeretik egymást. Remélem majd köztem és Shun között is így fog égni a szerelma, teljen el bármennyi idő is. Természetesen rólam is mindent tudni akartak. Még mutattam néhány trükköt is nekik a tranbulinon. Persze aggódtak, de le is nyűgözte. Megkérdezték, hogy mi az álmom. De nem tudtam válaszolni. Azt mondták, mellettem állnak legyen bármi is az. 

   - Mao, mi lenne ha hozzánk költöznél?

   - Tessék?

   - Hát persze! A lányunk vagy, együtt kell laknunk. Meglátod nagyon édes ki ház és a part közelében van.

    - Elköltözni...

   - Nem szeretnél?

   - Ne értsétek félre! Nem arról van szó, hogy nem akarok csak... ezt a helyet elhagynom. Annyi minden kötödik ide.

    - Nem jelenti azt, hogy nem jöhetsz ide vissza! - karolt át.

    - Így van! Ha szeretnéd nem adjuk el a házat.

   - Köszönöm! - öleltem meg a szüleimet.

Igen, úgy érzem, hogy most az életem egyenseben van! Megismertem a szüleimet. Shun kibékült velük és el is fogadtak engem. Hát ennél jobb még lehet?

Az azt követő hétvégén haza költöztem. Azaz a szüleim házában. Shun, Emiko, Kawanari, Benjiro és Okyito is segített a költözésben. Nem mintha annyira sok dolgom lett volna. De jó kis csapat lettünk és jól szórakoztunk. A szüleim örültek, hogy megismerhették a barátaimat. Végül egy fél órás autokázás után megérkeztünk az új otthonoban. Ami nyilásra volt a tenger partra. Egy ablakos emeletes ház. Nagyon kellemes! Bár messze volt a régi házamtól, a sulitól így is közelebb volt. A ház belülről fényes volt és tágas. A nappali és a konyha egybe nyílt. Lent volt egy szoba és az emelten kettő és egy fürdő. Az én szobám a tenger felé nézett. És sokkal nagyobb volt, mint gondoltam. Szépen berendezve. El sem hiszem, hogy ez az én szobám. Nagyon tetszett!  Ahogy a ház többi része is. Volt a part fele egy kis kert is. Szépen zöld övezetes kert, virágokkal ültetve. Csendes helynek tűnt! Már már kicsit úgy éreztem, hogy kilógok innen. De ilyenkor Shun mellettem termett megfogta a kezem és megszórította emlékeztetve hogy nem vagyok egyedül és megfogom szokni a helyet. Amit a szüleim is hevesen egyetértettek vele. Persze tudtam! De mégis ez az egész, olyan mint egy álom. Amikor beléptem a nappliba körbe nézni kis fotokat láttam meg, amin én is ott voltam. Könnyek szöktek a szememben. Hazajöttem!